Ma nem vagyok jó anya

Még csak a délelőtt telt el, de már elfogyott az az angyali türelmem. Ma nincs kedvem elviselni, hogy három apró cipőnyom díszeleg 7 óra óta a nadrágomon öt kakaófolt mellett és a pólómba kent Dörmi maradványok alatt.  Azt is nehezen élem meg, hogy suliba indulás előtt pár perccel a kicsi visít, mert talált egy harisnyanadrágot, amit mindenképpen fel kell vennie az amúgy már hiánytalan öltözékére. A nagynak meg hiába kántálom kétpercenként, hogy öltözzmármertelkéselkicsim, csak kuporog a pléd alatt, ő meg azt kántálja, hogy fázik. Nem akarok folyton a kicsi nyomában lenni, és meggyőzni, hogy anya nem kér egy harmadik kávét, nem kell nyomni a gombot, és neki meg egy sem való még. Elmagyarázni, hogy ami a mosogatómedencében van, az koszos és nem finom, és kiszedni a szájából a mosogatni való lábasból pillanat tört része alatt belapátolt rizsszemeket. Most csak egyedül lennék. Közben a nagy kikászálódott az ágyból. Hurrá! Már csak reggelizni kellene, felöltözni, mosakodni, fésülködni, fogat mosni, kabátot, cipőt húzni és elindulni. Ma tesi az első, félre be kell érni...Az ágyából a kanapéra telepszik, a gondolatai látszólag nagyon lefoglalják. Felteszem a lemezt újra: öltözzmármertelkéselkicsim. De tök mindegy. A tizedik után nem szólok hát többet...Ráordítok. És megmoccan. Halleluja! Na csak összekapja magát ma is, ha tartom a katonás hangnemet és hangerőt. Közben a kis totyogós figyelmét próbálom elterelni az Activity lapjairól, mert mindenáron egy kisebb helyre akarja beszuszakolni őket, mint amekkorák. Basszus, ezt is fújhatjuk, úgy összegyűrte. Fene sem akar ma negyed órán keresztül egy markolót nézni, ahogy a ház alapját szedi, és százszor elismételni a mi? kérdésre, hogy markoló. Hazaterelni a dackorszakost, mert alvás idő közeleg, és ugye neki még aludni kell, meg nekem is szükségem van arra az időre...Főzni kellene, meg rendet tenni, mosni, hajtogatni, elpakolni, porszívózni, felmosni. Amihez amúgy végképp semmi kedvem. Mindegy is, mert mi nem moccanunk. A fent említett markoló fogságában rekedtünk. Most csak úgy lennék. Alig várom, hogy elérjünk az alvásidőhöz. Biztosan érzi, mert nem alszik el. Sehogy. Pedig ma nagyon kellene, mert 2-kor ébrednie kell, hogy a nagyot el tudjuk vinni fuvolára 3-ra. És ma nincs kedvem altatni. Nem akarom fuvolára vinni a nagyot, közben a villám vásárlás alatt kordában tartani a kicsit, utána meg kipréselni a nagyból a leckét. Úgy érzem, az is csak egy folyton ismétlődő végeláthatatlan küzdelem. Gyorsan végezhetne vele, ő meg a haját bongyorgatja, és belecsavar egy ceruzát, amit valahogy két gumival erősít oda. Beszél minden másról, ábrándozik. Én meg nem értem, hát nem akar minél hamarabb túl lenni rajta, hogy utána azt csinálja, ami jól esik?  Dehogynem értem. Ő meg nem akar ma szorgalmas, jó kislány lenni. A kicsiben bezzeg buzog a szorgalom, ami a nővéréből hiányzik. Ő írna, rajzolna, színezne, tépne. Persze a tankönyvekben. Ha megpróbálom más izgalmas mókával elterelni a figyelmét, visít, és túrja ki magát a karjaimból. Most tényleg csak egyedül lennék. Ma nincs kedvem anyának lenni. 6-tól percenként az órát bámulni, és visszaszámolni. Érjen már haza, és akkor odaadom Neki őket, én meg elvonulok a konyha magányába vacsorát készíteni. Végre egyedül lehetek....és Ő nem jön, mert most van baleset és dugó...

Ma alkotni szeretnék, tele a fejem gondolatokkal.

Ma jó lenne folytatni a ház felújítást az utolsó lépésekkel.

Szeretnék csak pihenni és nézni a kedvenc filmjeimet, pizzát rendelni, és befalni.

A párommal lenni. Kettesben. Mint rég. Beszélgetni lényegtelennek tűnő témákról, összebújni, kirándulni, baromkodni, kifutni a határba.

Igen, ma futnék bele a tüzes őszbe, hogy csak úgy lobogjon a rövid hajam.

Most már mindegy, majd éjszaka leszek egyedül... ha egyik sem jön át, mert fél, rosszat álmodott, pisilni kell, vagy épp, mert nem akar egyedül lenni. 🙂😂

Ma nem vagyok jó anya, anyaságból szabadságot kérnék.